FIZIKA ÉS METAFIZIKA a szobrászatban
Bevezetés:
A „kis hangzó szobrok”
Első hangzó szobraim 2011 nyarán a tiszakécskei művésztelepen születtek meg egyértelmű és közvetlen előzmény nélkül, számomra is kisebb meglepetést okozva. Létrejöttükben, több korábbi munkámhoz hasonlóan a véletlenszerűen fellelt anyagok és az idő szorítása is szerepet játszott.
Évekkel ezelőtt felismertem és elfogadtam azt a hozzáállásomat (természetemet), hogy az előttem lévő anyagot élni, beszélni hagyom, és megpróbálok erőszakmentesen dolgozni; hallgatni és figyelni a születő tárgyra, és e tárgy ideáját a lehető legtisztább formájában (a maga valójában, az anyagitól mentesen) látni. Ez a hozzáállás teret enged a játékosságnak és az állandó kísérletezésnek. Az első hangzó szobrok hulladékvasak közti céltalan keresgélés, majd jókedvű, súlytalan, meditatív munka eredményei.
Ezen kis hangzó szobrok születése idején a kör formája nyűgözött le, és az a játékosság, mely során ezt a tökéletes formát kiegészítve, vagy felbontva a kör újabb és újabb jelentéssel ruházható fel – e jelentések sora már-már végtelennek tetszett, mégpedig felfelé, az égbe törekvő végtelen létrának.
A tölgyfa árnyékában, az ókécskei közösségi ház udvarán, augusztusi forróságban e kis gyűrűrendszerek formálódni kezdtek előttem, és megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan volt mindaz, amit magukból mutattak.
Hajó-szobraim szimbolikájával (melyekre bizonyos szellemi, tartalmi szinten, mint a hangzó szobrok előfutáraira gondolok vissza) kezdetben elégedett voltam, később azonban ez a jelképrendszer „irodalmiassá” vált számomra, és elvesztette azt az energiát, ami kezdetben jellemezte. Egy idő után a „hajó” túlontúl határozott és megszokott jelképpé vált. És bár tudtam, hogy tovább kell kutatnom, mégsem tudtam szabadulni a formától.
Az első, két ponton megtört és három fő síkkal meghatározható hajó-formát idővel összetettebben és tagoltabban fogalmaztam meg. E tagoltságnak köszönhetően a síkokkal jelzett ív hossza megnőtt, és az ívek végpontjai közeledni kezdtek egymáshoz. A síkokat visszafogottan hajlítani kezdtem.
A megbontott egyensúlyi helyzetet, mely jellemző volt első hajóimra, lassan felváltotta a nyugalom állapota – ezzel együtt megszűnt a mozgás, és a hajók véglegesen statikus jelkép-plasztikákká váltak. Eközben viszont a bronzot felváltotta az acél, így megváltozott az anyag csengése és megváltozott a munkafolyamat is, több teret engedve a szabad asszociációnak, ami végül a mozgás lehetőségét is magában hordozta.
Így jutottam el a teljes körhöz; a végtelen, mégis meghatározható ívhez, ami a teljes fordulatot és a megfordulást, a kilépést is magában hordozza. Az a tény, hogy ennek a formának „hangja” is van, rövid időn belül nyilvánvalóvá vált.
*
1. A „Nagy Hangzó” felismerése
A szoborkészítés többek között meditatív munka, melynek során a tapasztalt és megismert világ belső képét valamilyen külső formába öntjük. Ezt a belső képet számomra nehéz egyetlen gondolathoz, egyetlen ötlethez vagy vezérelvhez kötni. A szobor születését gondolat előzi meg, s mikor készen van, felismeréshez vezet. Az első hangzó szobrok elkészültekor a felismerésem az volt, hogy fizikai és metafizikai, profán és szent, ráció és hit összeforrhat egy formában. A szobor egyszersmind volt anyagi és anyagtalan, mert hangja és formája, és mindaz, amit jelképez, egyszerre, az időnek és a térnek egyazon pontján nyilvánult meg előttem. Anyagtalansága többek között a rezgésben, a hangban rejlik, s ez a kulcsa a felismerésnek is, melyhez elvezetett.
Ahhoz, hogy ezt a felismerést bemutassam (és ezzel együtt a szobrot magát, valamint azt, hogy miért készítek szobrot egyáltalán), nagy vonalakban fel kell vázolnom azokat az elméleti-fizikai ismereteket és modelleket, melyek a megfigyelhető világegyetem működésével és keletkezésével kapcsolatosak, mivel ezek a teljesség felé való törekvésemben (tehát a szoborkészítés során) kisebb-nagyobb mértékben, de mindig támogatták és kiegészítették a formát öltő gondolat szakrális tartalmát.
Az alábbiakban röviden bemutatom a fizikának a fény és a hullámok vizsgálatával és leírásával kapcsolatos eredményeit, valamint Einstein speciális relativitás - elméletének és a
kvantumelektrodinamikának ide vonatkozó következtetéseit: tehát mindazt, ami az anyag hullámtermészetének kutatásával kapcsolatos. A kimatika, vagyis a hulláminterferencia által létrehozott mintázatokat vizsgáló tudományág és a kvantum-elektrodinamika által leírt valószínűségi hullámok bemutatásával megalapozom dolgozatom végcélját: a szobor szimbolikájának és szakrális rendjének kifejtését.
*
2. Fizika
A fény
Már Arisztotelész is vizsgálta a fény természetét, és arra a következtetésre jutott, hogy a fény tiszta formája a fehér fény, a színek pedig ennek torzulásakor jelennek meg. A fény vizsgálata az, ami meghatározta nem csak az elmúlt száz, de az elmúlt majd' négyszáz év fizikai kutatását.
Newton, amikor megpróbálta leírni a fizika első nagy, egyesített elméletét, a fény korpuszkuláris voltát vallotta. Eszerint a fény kicsiny, gyorsan mozgó részecskékből áll, mely részecskék mozgása leírható egy ágyúgolyó röppályájához hasonlóan. A rivális elmélet szerint, melyet Descartes fogalmazott meg, a szemre állandó nyomás hat, és a világító testekből lökésszerűen érkező nyomásváltozásokat észleljük fényként, mely lökéseket a mindent kitöltő „plenum”-nak nevezett anyag közvetíti. Descartes ezeket a lökéshullámokat a víz felszínén fodrozódó gyűrűkkel modellezte, melyek akkor keletkeznek, ha a víz felszínére csapunk. Elmélete egyébiránt egészen pontosan leírja a hanghullámok terjedését, a fény esetében azonban több pontban is tévesnek bizonyult.
Christiaan Huygens, azonkívül, hogy megtervezte és elkészítette az első hatékony ingaórát, majd az első zsebórát (ezáltal olyan eszközt adva a fizikusok kezébe, mely alkalmas volt az idő egészen pontos mérésére), Newton távcsöveit tökéletesítve a fény vizsgálatába kezdett, és 1690-ben publikálta teljes részletességgel kidolgozott hullámelméletét. Megmagyarázta a fénytörés jelenségét és a fényt gömbszimmetrikus nyomáshullámokként, részecskék lökdösődő, mégis hullámtermészetű mozgásaként írta le, valamint előrejelezte, hogy a fény sűrűbb közegben lassabban halad. Elmélete számtalan tekintetben megfelel a fény napjainkban használatos leírásának, kollégáitól mégsem kapott komolyabb figyelmet.
Ebben egy szerencsétlen tényező játszott közre: Newton 1687-ben jelentette meg „Principia” című könyvét, mozgástörvényeivel és gravitációelméletével, amiben a fényt apró részecskék formájában terjedő nyalábnak írja le – vagyis Huygensek (Newton tudományos tekintélyével szemben) nem lehetett igaza.
A fény vizsgálatában Huygens és Newton előtt Francesco Grimaldi játszott fontos szerepet, aki a camera obscura-hoz hasonló szerkezettel (két apró lyuk segítségével) a fénysugarat (többszörösen) eltérítve vizsgálta azt a jelenséget, amit „diffrakciónak”, fényelhajlásnak nevezett el. Mivel 1663-ban elhunyt, nem vehetett részt a fény természetéről folytatott vitában, de eredményeit Thomas Young nagy sikerrel hasznosította a fény hullámtermészetének bemutatásakor. Young 1797 és 1799 között végezte az interferenciára vonatkozó kísérleteit, melyek fontos szerepet játszottak a fény természetének feltárásában.
*
3. Hullám? Részecske?
Young kísérletében a fény két, egymással párhuzamosan felállított ernyő résein keresztül érkezik az érzékelő felületre. A fényforrásból kilépő sugárzás az első ernyő résén keresztülhaladva az ernyő túloldalán ahhoz hasonló mintázatban terjed, mint a vízbe dobott kavics által keltett hullámok. Ezek a hullámok érik el a második ernyőt, melyen két rés található. Ezeken a réseken áthaladva a hullámok (most már két vízbe dobott kavics által keltett hullámokhoz hasonlóan) interferálnak egymással. Vagyis erősítő, illetve kioltó interferencia jön létre – a vízbe dobott kavics hasonlatában: nem kör alakú hullámok sorozatát figyeljük meg, hanem egy bonyolult mintázatot, amiben bizonyos helyeken a vízfelszín nyugalomban van (kioltó interferencia), másutt különösen nagy fodrozódások alakulnak ki (erősítő interferencia). A kísérleti rendszer utolsó eleme egy fényérzékeny lap, amin a réseken átjutó, egymással interferáló fényhullámok jellegzetes csíkokat hoznak létre, „interferenciaképet”, melyen akár a résztvevő fény hullámhosszát is megmérhetjük.
Ez a kísérlet kétségbevonhatatlanul igazolja a fény hullámtermészetét. A gondok akkor kezdődnek, ha figyelembe vesszük, hogy a fény egyszersmind fotonnak nevezett részecskék nyalábjaként is leírható. A részecskék lyukakon történő áthaladása hétköznapi tapasztalataink szerint teljesen másként néz ki. Ha kavicsokat dobálunk át egyenként két falba vágott lyukon (véletlenszerűen hajigálva a fal irányába), akkor idővel a fal túloldalán a lyukak mögött két kis kavicshalmot találunk.
Éppen erre számíthatnánk abban az esetben, ha a fény részecskeként viselkedne utazása közben. Vagyis nem csak akkor, amikor részecske formájában elhagyja a fényforrást, majd szintén részecske formájában becsapódik az érzékelő ernyőbe, hanem a kezdeti és a végpont közötti szakaszban is. Viszont a fény nem viselkedik részecskeként haladása közben. Ezt Young kísérletének 1980-as évekbeli változata mutatta be, ami a későbbiekben igen komoly fejtőrést okozott a fizikusoknak, és még érdekesebb következményekkel bírt. Ebben a kísérletben az előzőekben leírt kísérleti rendszert úgy módosították, hogy a fényforrásból egy időben csak egyetlen egy fotont engedtek útjára, és becsapódásáig csak és kizárólag ez az egy foton volt jelen a rendszerben. Mivel társ hiányában elvileg semmivel sem interferálhatott volna, a kísérlet végrehajtói igencsak meglepődtek, amint idővel kirajzolódott a Young-féle kísérlet interferenciaképe. A rendszerben tartózkodó egyetlen foton valahogyan „tudomással bírt” az előtte és az utána érkező társairól, és azok hatását is figyelembe véve, a józan észt meghazudtolva, mindig az interferenciának megfelelő módon csapódott az érzékelőernyőbe. Tehát a foton különös dolog – egyszerre viselkedik hullámként, és részecskeként is.
Ha figyelembe vesszük, hogy tömeggel nem rendelkező, a térben fénysebességgel közlekedő részecskéről van szó, tehát: egy nagyon nagyon különös részecskéről, elfogadható az is, hogy önmagával, vagy nem létező társaival interferál. Ami ennél sokkal nagyobb fejtörést okozott a fizikusoknak, az az, hogy 1987-ben sikerült ezt a kísérletet elektronokkal, tehát nem csak tömeggel, de töltéssel is rendelkező részecskékkel is megvalósítani, az 1990-es évek elején pedig a Konstanzi Egyetemen héliumatomok, az MIT-n nátriumatomok viselkedtek hullámként a kísérlet változataiban. Vagyis nem csak az elektronok, de bizonyos körülmények között az atomok is hullámként terjednek. A héliumatomok és a nátriumatomok pedig nagyságrendekkel közelebb állnak az általunk is megfigyelhető és érzékelhető anyaghoz, mint az elektronok, vagy éppenséggel a titokzatos fotonok. Úgy tűnik, a világegyetem valódi természete távolabb áll az intuíciónktól, mint eddig feltételeztük. Mielőtt azonban e természetet feltárnánk, el kell jutnunk a speciális relativitás elméletéig.
Faraday 1831-ben megépítette az első elektromos generátort az elektromos és a mágneses terek kapcsán folytatott vizsgálatainak eredményeként. E vizsgálatok során arra a következtetésre jutott, hogy a világegyetemet kitöltő plenumot, vagy más néven „étert” ideje kidobni a fizikából – helyette bevezette az erőterek fogalmát, és kifejtette, hogy a részecskék közötti kölcsönhatások közvetítése „erővonalak” mentén írható le, az elektromos és a mágneses erő mellett a gravitáció is. Ezzel újabb csapást mért a fény newtoni értelmezésére, és kijelentette, hogy a fény az elektromos erőtér erővonalainak rezgésével magyarázható.
Ezzel előkészítette a terepet annak a tudósak, aki felállította az elektromágnesesség mai napig használatos egyenleteit: James Clerk Maxwellnek. Maxwell kidolgozta a színek természetét leíró diffrakciós egyenleteket és 1864-ben bemutatta azt a négy egyenletet, melyekkel minden elektromos és mágneses tulajdonság, valamint kölcsönhatás kiszámítható. A Maxwell-egyenletek, amellett, hogy teljes képet adnak a világegyetemet kitöltő sugárzásról, még egy vitathatatlanul jelentős tulajdonsággal bírtak: rendelkeztek egy „c” betűjellel ellátott, állandó értékkel bíró komponenssel, ami a fény terjedésének sebességét határozta meg.
Einstein a fény sebességének állandó mivoltát kutatva fogalmazta meg a speciális relativitás elméletét, amiben végképp leszámolt azzal a gondolattal, hogy léteznie kell egy biztos, nyugvó pontnak (melyhez képest minden más mozog) és egy kitüntetett időnek (melyhez képest minden más történik), és megalkotta a téridő fogalmát, ahol a testek viszonyított sebességükhöz mérten összehúzódnak, valamint a térben való mozgásra fordított energiával arányosan használják „energia-készletüket” az időben való haladáshoz.
(A fénysugár számára - mivel minden energiáját a térben való mozgásra használja fel - nem létezik idő, ami alatt bárhová eljutna – tehát nincs távolság, melyet bármennyi idő alatt be kellene járnia.) A speciális relativitást ezután kiterjesztette a görbe pályán történő, valamint a gyorsuló mozgásokra és a gravitációra is, így vált általános relativitássá.
Einstein úttörő munkássága során Satyendra Nath Bose feketetest-sugárzási egyenleteit és Max Planck fénykvantumokról alkotott elképzelését1 felhasználva rámutatott arra, hogy az akkoriban csak hullámnak tekintett fény a részecskékre vonatkozó fogalmakkal is magyarázható, és bizonyos körülmények között a molekuláknak is hullámként kell viselkedniük. Röviddel ezután megszületett a kvantum-elektrodinamika, és a valószínűségi hullám.
Richard P. Feynman, a 20. század második felében dolgozta ki a kvantumelektrodinamika elméletét. Eszerint minden, ami az atomok kölcsönhatása során történik, megmagyarázható az elektronok egymással és az elektromágneses sugárzással való kölcsönhatásával. A világ atomokból épül fel, az atomok tömör atommagját pedig elektronok felhője veszi körül. Az atomok és a molekulák közötti kölcsönhatások lényegében az elektronok közötti kölcsönhatások, melyek során egy elektron fotont (elektromágneses sugárzást) bocsát ki, amit egy másik elektron elnyel.
Az összetett és bonyolult molekulák, többek között a fehérjék és a DNS működése végső soron az elektronok kvantumtulajdonságaitól függ, Feynman ezeket a tulajdonságokat írta le, és a leírásnak a kvantumelektrodinamka nevet adta. Ebben a modellben a részecskéket valószínűségi hullámként értelmezi, mert a részecskék helyzetének és állapotának csak a legnagyobb valószínűségét ismerhetjük meg. Amint valóban megtaláljuk a részecskét, a számtalan kisebb-nagyobb mértékben valószínű állapot (tehát a részecskét jellemző valószínűségi hullámok) egy pontba omlik össze. (Ez megmagyarázza, hogyan képes egyetlen részecske a kétréses kísérlet során egyszerre mindkét résen áthaladni és önmagával interferálni – valójában a részecske valószínűségi hullámai interferálnak).
A fény és az anyag kölcsönhatása során három döntő tényező játszik szerepet: annak a valószínűsége, hogy egy foton egyik helyről a másikra megy; annak a valószínűsége, hogy egy elektron egyik helyről a másikra megy; és annak a valószínűsége, hogy egy elektron elnyel, vagy kibocsát egy fotont. Feynman így fogalmaz: ” a Természet óriási változatosságának csaknem minden részlete csupán ennek a három alapvető eseménynek a monoton ismétlődéséből adódik”. E három valószínűség kiszámítása után csaknem pontosan előre jelezhető egy kölcsönhatás eredménye, egészen addig, míg csupán néhány fotonról és elektronról van szó. A valóságoshoz közel álló, milliószor milliárdnyi kölcsönható részecskét tartalmazó rendszerek már felettébb bonyolult számításokat követelnek meg.
A számítások a kétréses kísérlet esetében még „egyszerűek”, hiszen a részecske egyik, illetve másik lyukon való áthaladásának valószínűségét kell összeadni, s megkapjuk annak a valószínűségét, hogy az érzékelőernyő mely pontján jelenik meg világos folt.
*
4. Valószínűtlenül valóságos megfigyelés
Feynman továbbgondolta a kísérletet: mi történik akkor, ha az átlátszatlan ernyőbe négy, majd nyolc, majd milliónyi rést vágnánk? A számításokat egyre több (és egyre bonyolultabb) valószínűségi hullámra kell elvégezni, ha pedig annyi rést vágnánk az ernyőn, hogy azok „átfednék” egymást (vagyis kiiktatnánk az ernyőt), akkor milliónyi valószínűségi hullámot kellene figyelembe venni, mert a részecskék a fényforrás és az érzékelőernyő közötti összes lehetséges útvonalat számításban véve döntenek végül a legvalószínűbbről. A fényforrás és az ernyő közötti útvonal tehát nehezen, de megadható a valószínűségi hullámok összegzése által – a hullámok interferálnak egymással, így a kisebb valószínűségek fokozatosan kiejtik, míg a nagyobb valószínűségű pályák erősítik egymást.
A részecskék, addig, amíg valószínűségi hullámaik össze nem omlanak, úgynevezett „szuperpozícióban” léteznek. Ebben a szuperpozícióban a részecske számtalan valószínű állapotban létezik egyszerre, s ezek az állapotok hullámként szétterjednek a téridőben. A valószínűségi hullámok összeomlásához valamilyen megfigyelésre van szükség, ami során a részecskének „választania kell” egyet a lehetséges legvalószínűbb állapotok közül.
A szuperpozíció, egyszersmind a korábban említett kvantáltság bemutatására kifejezetten alkalmas az Egyesült Államok Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézetének egyik kísérlete, melyben pozitív elektromos töltésű ionokat „melegítettek fel” - vagyis néhány ezer, elektromos csapdával fogva tartott iont rádióhullámok segítségével (tehát energia közlésével) kezdeti, alacsony kvantum-energiaállapotból magasabb energiaállapotba próbáltak juttatni.
A fogva tartott ionok összessége (tehát 100 százaléka) 256 ezredmásodperc alatt kerülhet az egyes energiaszintről a kettesre – vagyis 256 ezredmásodperc alatt annak a valószínűsége, hogy minden ion a kettes szintre lép, nulláról száz százalékra változik.
A kísérlet kezdetén az összes ion biztosan az egyes állapotban, míg a kísérlet végén biztosan a magasabb energiaszinten található. Értelemszerűen a 128. ezredmásodpercben az ionok fele már magasabb, a másik fele még az alacsonyabb energiaszinten van.
Köztes állapotban egyetlen ion sem létezhet, így lézernyalábbal megvilágítva a csapdában tartózkodó ionokat, mindenképpen valamely energiaállapotban találhatóak a valószínűségi hullámok összeomlásának következtében (amit éppen a lézernyaláb vált ki).
Amennyiben 256 ezredmásodperc alatt 64 alkalommal (tehát 4 ezredmásodpercenként) mérik meg az ionok energiaállapotát, a kísérlet végén 99,99 százalékuk a kezdeti energiaszinten tartózkodik. A 4 ezredmásodperc alatt ugyanis 0,01 százalék annak a valószínűsége , hogy egy ion magasabb szintre ugrik, vagyis az ionhoz tartozó valószínűségi hullám szétterjed, de főként az egyes energiaállapot körül koncentrálódik. A folyamatos megfigyelés a hullámösszeomlást kiváltva ezen a legvalószínűbb szinten tartja az iont, mert nem engedi a hullám számottevő mértékű szétterjedését, függetlenül attól, hogy a „józan ész” szerint már annyi energiát közöltünk a rendszerrel, aminek hatására minden ionnak a kettes szintre kellett volna lépnie.
A világegyetemet alkotó elemi részecskék tehát a valószínűség törvényeinek engedelmeskednek, a valószínűség pedig hullámként terjed, mely más-más részecske és energiaállapot formájában jelenik meg e hullámok összeomlásakor (vagyis a valószínűségek összegzésekor). A hullámfüggvények összeomlását valamilyen megfigyelés váltja ki.
A világot alkotó objektumok tehát csak akkor léteznek, ha megfigyeljük őket2, ugyanakkor a megfigyelő maga is kvantum-objektumok összessége, és mindenképpen részévé válik a megfigyelt rendszernek. Felmerül a kérdés: ki vagy mi nevezhető megfigyelőnek, és tudatos megfigyelőnek? Milyen módon működik ez a „titokzatos távolhatás”, ami a valószínűségi hullámokat nem csak térben, de időben is azonnal (és akár visszamenőleg is) összeomlásra készteti3?
A későbbiekben érintőlegesen visszatérek ezekhez a kérdésekhez, a Nagy Hangzó Szobor további bemutatásához egyelőre éppen elegendő ennyi adalék a kvantumelektrodinamika területéről.
Az ősrobbanás rezgő húrjai
A hullámok és rezgések jelentősége megmutatkozik a kimatikai kutatásokban is, melyek során a hanghullámok interferenciáját láthatóvá teszik. Napjainkban a természettudománynak ezt a területét főként a természetben megjelenő alapvető mintázatok (mint a csigaházak felépítése, vagy egy növény levelinek elhelyezkedése) vizsgálata során alkalmazzák, miközben a képalkotó technológiák fejlődésével a természet mélyebb rétegeinek tanulmányozása is elérhető közelségbe került. Ernest Chladni vaslemezek rezgésével kapcsolatos munkásságát 1787-ben publikálta. Kísérletei során vaslemezein a különböző frekvenciájú rezgések hatására a rájuk szórt homok különböző mintázatokat rajzolt ki. A rajzolatok határozottan jelölték az adott frekvenciákat, így kísérleti berendezésével hasznos eszközt adott a hangszerkészítők kezébe – emellett felvetette a kérdést: vajon milyen hatása van a hangnak, avagy a hullámoknak a megismerhető világra.
Napjainkban kísérlete igen egyszerűen megismételhető, és matematika modelljei a technika fejlődésével kiterjedtebb kutatásra adnak lehetőséget. A modern számítógépek segítségével a rezgések háromdimenziós képének modellezése során a kutatók olyan alapvető szerkezeteket és mintákat hoztak létre, melyek kísértetiesen megfelelnek a világegyetemünket felépítő anyag szerkezetéhez. Bár a foton és az elektron4, valamint számtalan részecske belső szerkezetét nem ismerjük, az általuk létrehozott rendszerekét igen – ezek a szerkezetek pedig rezgések által modellezhetjük. A hullámok tehát fontosabb szerepet tölthetnek be, mint eddig gondoltuk. Nem csak a mikrovilág kvantummechanikai valószínűség-függvényeinek összeomlásában játszanak szerepet, de a makrokozmosz építőköveinek elrendezésében és formájában is meghatározóak lehetnek. Amennyiben helytálló az ősrobbanás elmélete, az első pillanatok során a világegyetemet kitöltő anyag határozatlan szerkezete formát öltött. A kimatikai kutatások nem titkolt célja megtalálni azokat a rezgéseket, melyek ezt a határozatlan energiát ebbe a ma is ismert, fundamentális formájába kényszerítették.
Mivel az ellenőrizhetetlen, mégis magával ragadó húrelmélet bemutatása és tárgyalása kitöltene több diplomadolgozatot is, és ismereteim ebben a témában még inkább felszínesek (és szentimentálisak), mint az előzőekben, kihagyom azt. Ha a „kozmikus szimfónia” elméletének és a nagy hangzó szobor jelképrendszerének romantikus párhuzamait ennek ellenére megpróbálnám felvázolni, már közelebb járnék a metafizikához, mint a fizikához.
A metafizika pedig a következő fejezetbe tartozik.