Megszállás

 

 

 

 

 

 

 

Bejöttek a partizánok és azt mondták: „Ez a főhadiszállás.”

Gépfegyverük volt és három kollaboráns kurvájuk. Az egyik ismerősnek tűnt, régről, az általános iskolából. Akkor még nem volt kopasz, és sokkal hosszabb szoknyában járt.

Oszkárral beültünk a pult mögötti irodába, hogy megbeszéljük, mi legyen.

„Hát mi lenne?” válaszolt kérdezve olyan hangsúllyal, mintha felébredt volna az a nemzeti öntudat, ami egy éve bennerekedt.

„Nem tudom, partizánok. Isznak bort. Az még van” mondtam, és leütöttem a hamut. Egy kicsit meglepett a hangsúly, amivel ezt a „hátmilennét” ejtette, de végső soron már egy hete kivonultak a megszállók.

Elnyomtam, felálltam és kisétáltam. A partizánok már egymást ugratták, a fegyvereket az asztalokra tették, a kurvákat pedig a sarokba ültették. Goya is megirigyelte volna a látványt. A barna székek és szürke vakolatkupacok között szambázva kivittem három üveg vöröst, meg a dugóhúzót.

Az, aki bejelentette kocsmánk új rendeltetését, rám-nézett hatalmas, kék szemeivel és megköszönte. A fegyverek is a megszállók fegyverei voltak, a nők pedig a megszállók női. Kinyitottam a borokat, egyiket a másik után, jelezve, hogy ezek viszont a mi boraink de nem mondtam, mennyi lesz decije.

Oszkár előhozta a maradék poharakat és ők inni kezdtek. Ezzel telt el a délelőtt. A kopasz nők a sarokban összekuporodva várták, hogy ki kezdi, de a partizánokat még jobban érdekelte a vörös. Még három üveg után felrángatták őket és énekelni és táncolni kellett mindháromnak, miközben sírtak.

Oszkár is inni kedzett, amit nem szokott, és azt mondta „látod, tudják ezek, nagyon tudják! Nem véletlen!” és röhögött közben, és megcsapkodta az egyik fekete, göndör partizán vállát, aki borostás is volt és igen ápolatlan, és szintén röhögött. Ismét furcsálltam ezt a pajtáskodó bajtársiasságot Oszkár részéről, de betudtam a felszabadulásnak, meg a kivonulásnak, meg a túlélésnek, meg a többi efféle dolognak, ami akkor dugja ki fejét az ember mellkasán, amikor a front elvonul és megcsillan a lehetősége annak, hogy lesz még cigaretta a boltban, nyugodt séta a parkban, szeretkezés az ágyban. Mindezekhez persze kell, hogy legyen bolt, park, meg ágy. Ezek Oszkárban éjszakai sóhajok formájában kezdtek alakot ölteni. Emlékszem, éppen születésnapot ünnepeltek nálunk, talán fél éve volt. Két magas beosztásban lévő tiszt és a város helytartója rengeteg konyakot ivott, idegen nyelven köszöntötték egymást, fényárban úszott a kocsma (hoztak magukkal reflektorokat), utána éjjel Oszkár sóhajtozni kezdett álmában. Majd a reggeleken is sóhajtott egyet-egyet, aztán már délben is, és délután is. Rendszeresen sóhajtott és maga elé nézett.

 

 

 

 

 

***

 

 

 

 

Behoztak egy másik nőt.

Szereztek mellé pálinkát is, amit a megyénkben különösen ügyesen főznek. Egy nagy ládában hozták a pálinkával teli üvegeket ketten, és nagyon vigyáztak rá. A fekete göndör egyedül hozta a nőt, markolva a karját, és egyáltalán nem vigyázott, ütött is egyet-kettőt az ajtóban, mielőtt még felértek a lépcsőn. Ezt a kapitány asztalánál ülve néztem végig, aki egy fél órával azelőtt magához hívatott és arról kérdezett, kik és mikor ünnepeltek nálunk születésnapot, és hogy láttam-e az akasztást a téren. Elmondtam mindent és csak keveset hazudtam, mert az akasztást nem a téren láttam, csak az ablakból, de nem éreztem helyénvalónak egy ilyen viccet.

Közben a nőt elvitték hátra, ahol két napja a másik hármat is tartották, és Oszkár jelentkezett, hogy levágja a haját, mert nála maradt „az egyik vén buzeráns” (így mondta) piperekészlete, akit minden reggel meg kellett borotváljon „hogy miért nem vágtam el a torkát” - tette hozzá. A kapitány felállt és elkísérte Oszkárt, én pedig hónapok óta először gondoltam a feleségemre. Pálinkával kínáltak, talán látták (azt hiszem, én is látom rajtuk, amikor a nőjükre gondolnak), koccintottunk és nem néztem az ajtóra. A láda a pult elé került, az asztalokat, mind az ötöt, úgy hagyták, ahogy találták, amikor megérkeztek, jó volt így nekik. Viszont a tánctéren, ami a terem másik végében volt, berendezkedtek egy pingpongasztalon, megerősítették egy kicsit, hogy ne billegjen (régi volt és sokszor nyitották-csukták még a megszállás előtt, az elmúlt évet pedig a pincében töltötte a borok és egy szökött cirmos kandúr társaságában), térképeket és egy rádióadót tettek rá. Ceruzával kerületeket rajzoltak, felosztották a várost, megszervezték a csendőrséget, majd a rádión bejelentették, hogy felosztották a várost és megszervezték a csendőrséget, és hogy annak, aki nem kollaborált az ellenséggel, semmi félnivalója nincsen, és mától kezdve elsősorban a közbiztonságot és a rendet állítják helyre a városban. Miközben eltöröltem a poharakat, a mozaikos padló bordó kockáit bámultam és azon gondolkodtam, vajon mi kollaboráltunk-e? A kapitány visszajött és kért egy kávét, ha van, mire mondtam, hogy van.

Estefelé nem nőket, hanem fiatal férfiakat hoztak, akikkel pálinkát itattak, aztán összeverték őket, és nem kérdeztek tőlük semmit. Egészen szomorúan verték őket, elfáradtak a pálinkától és nem ugratták egymást, csak rúgtak. Aztán a két püffedt testet lelocsolták még egy kis pálinkával és kivitték őket a térre. Oszkár is kiment velük, majd azonnal visszajött és leült mellém az irodában. Rágyújtott és sóhajtott egyet, pedig azt hittem, mondani fog valami olyasmit, amitől kényelmetlenül érzem magam. De szerencsémre visszatért a sóhajtáshoz.

 

 

 

 

***

 

 

 

Késő tavasz volt, amikor felsétáltunk a régi várhoz.

A nyár pihéit már lökdöste a szél, de a völgyben reggelente még csípős hideg volt. Ennek ellenére könnyű csíkos ruhát vett fel, én pedig hanyagul kigombolt ingben sétáltam mellette, beszélgettünk és a jövőt terveztük. Tiszta, kék ég borult ránk és nem éreztük a város furcsa szagait, a gépkocsik zúgását sem hallottuk. Minden fűszál figyelt és hallgatott, leglábbis én így éreztem. Megkértem a kezét, és sosem bántam meg; azután sem, hogy befejezte a főiskolát és én állást kaptam, és összeházasodtunk olyan csendesen, ahogyan a pénztárcánk engedte. A tervekből és a közös utazásból nem lett semmi, csak egymástól kerültünk egyre távolabb, és bár még mindig napról-napra, amikor találkoztunk, elbűvölt minden mozdulatával és szavával, elköszöntünk egymástól, mert valami elfogyott, vagy kilopózott lassan belőlünk. Másnap integettünk egymásnak; munkába menet láttam az utca túloldalán és közöttünk lomhán gurult a hadosztály, miután feladta a harcot, és füst szállt felettünk, amit a régi várról fújt le az őszi szél, hogy beborítsa a várost. Utána nem láttam sokáig. A megszállók gyakori vendégek lettek nálunk, Oszkárral papírokat kaptunk, hogy átvehessük az italokat és kiszolgálhassuk a tiszt urakat. Tudtuk, hogy bármikor levihetnek a pincébe, vagy a város körüli erdőbe, és ők látták ezt rajtunk, ezért nem vittek le a pincébe, és nem vittek ki a város körüli erdőbe. Legalábbis ezt hittük, aztán egy este megjelent ő az egyik tiszt oldalán, ugyanazzal az apró mosollyal köszönt, amivel az első találkozásunkkor, én pedig elszívtam egy fél dobozzal az irodában, mert kellett ennyi tűz és parázs, hogy elhamvasszam a maradék emlékeket is. Megértettem a tiszt úr biccentéseit, a papírokat, az engedélyeket; azt, hogy épen maradtak bútorok és hogy mi is épen maradtunk és szívhattuk a cigiket az irodában, a pult mögött. Megszállták a várost, megszálltak bennünket, megszálltak engem is, és megszállták az életem is, még legbelül, odabent is megszálltak mindent, ami fontos volt. És közben hozzám sem nyúltak, otthagytak, mintha minden az enyém lenne, miközben már semmi sem volt az enyém saját magamból.

Ezek az emlékek játszadoztak bennem, amikor behozták. A fekete göndör kísérte, nem ütötte meg, legalábbis nem láttam, csak fogta a bal karját és vezette fel a lépcsőn, be az ajtón, végig a pult előtt hátra, a többihez.

Oszkár rám nézett és halkan odakoccintotta a kezében lévő poharat a mosogatóhoz. Lassú másodpercek kúsztak el közöttünk, mire letette a rongyot is és elzárta a vizet.

Majdnem rágyújtottam, de a cigarettásdoboz helyett felvettem a borotvát.

„Az egyik vén buzeráns itthagyta” mondtam, és elindultam hátra. Oszkár tekintete követett és én is csak őt néztem, mintha megbabonáztuk volna egymást, mintha össze lettünk volna kötve, mintha ő vezetne az asztalok között, hogy lépni tudjak;

„hogy miért nem vágtad el a torkát...” vetettem oda neki és elfordultam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   2013